„Átadom a fiataloknak a terepet” – interjú Ambrus Sándorral

2016.03.02.
img

Ám még mielőtt e döntéséről árult volna el többet a fazekasmester, a hódmezővásárhelyi fazekasság történetéről, és saját pályájáról mesélt nekünk.

Köztudottan messzeföldön híres a hódmezővásárhelyi fazekasok portékája. Mikorra tehető e tevékenység kialakulása?

A vásárhelyi fazekasság története mától mintegy 9000 évre nyúlik vissza. Ezen a vidéken, már időszámításunk előtt 7000 évvel, korongon készítettek edényeket. Ezt bizonyítja az az egy-két szép tárgy, ami ekkorról reánk maradt. Szakmánk a fénykorát – jóval később – az 1700-as és 1800-as években élte, mert a paraszti gazdaságok ekkor indultak fejlődésnek: a faedényeket a cserépből készült edények váltották föl. Ebben volt pótolhatatlan a fazekasság szerepe. Olyannyira, hogy a XIX. században 400-450 fazekas is dolgozott egyszerre Vásárhelyen. De valójában nem ennyien voltak, mert apáról-fiúra szállt ez a foglakozás, tehát több ezren is ezzel foglalkozhattak: a fazekasnak is sok gyereke volt, gyakran még a feleségeik szintén besegítettek a fazekasok munkájába. Ilyen, hogy ennyi fazekas egyetlen településen meg tudjon élni, sehol máshol nem volt. Mindez pedig azt eredményezte, hogy három stílus is létrejött – ilyen sincsen máshol a Földön!

Miért e dél-alföldi város lett Magyarország fazekas-központja?

Azért, mert az itt található agyag kimagaslóan jó minőségű volt: a Kárpát-medencében ennél jobb minőségű agyag nem létezett! Minden szakma oda telepszik le, ahol jó alapanyagot találnak a szakemberek. Nem volt ez másként a vásárhelyi fazekasokkal sem. A helybéli agyag, úgy mondtuk, hogy „kövér”, azaz zsíros, vagyis könnyen formálható. Ha kiégették, a vastartalma miatt nagyon keménnyé, tartóssá vált. Egyedüli hibájaként azt tudnám megemlíteni, hogy nem volt tűzálló ez az agyag, de ezt is megoldották az itteni mesterek: hozattak tűzálló agyagot, és abból készítették el az edényeket.

Három eltérő stílusirányzat alakult ki Hódmezővásárhelyen. Mi volt az elkülönülés oka?

A piaci verseny diktálta a szabályokat már akkoriban is: a fazekasok igyekeztek egymást felülmúlni azzal, hogy ki tud több, jobb, szebb edényt készíteni. A stílusok voltaképpen városrészek szerint tagolódtak: így létrejött a csúcsi, a tabáni és az újvárosi irányzat.

img

Úgy tudom, csúcsi stílusú edényeket készít leggyakrabban. Kezdhetnénk ennek a bemutatásával az irányvonalak ismertetését?

Igen. Vásárhely lakosságának nagy része azidőtájt református volt. A csúcsi városrészben kevés katolikus élt, akik az akkori társadalmi ranglétra alján helyet foglalva elhatározták, hogy helyzetükön változtatni kell, valami szépet, maradandót kéne alkotniuk. Ezidőtájt az olasz kereskedők errefelé hordták a Habán kerámiát a keleti piacokra. A csúcsi fazekasság ezt meglátva úgy gondolta, ha más népcsoport is tud olyan kerámiát készíteni, akkor ők miért ne tudnának!? De szerencsére ők nem a Habán kerámiát másolták le, az csak ötletként szolgált számukra. A helyi forma- és motívumalapokon létrehoztak egy csodát, amit ma csúcsi stílusként ismerünk. Sokan a vásárhelyi edényeket csak a fehér alapon kék mintájú csúcsi stílussal azonosítják – emiatt lehet e stílusnak nagyobb népszerűsége, s ebből adódóan készítek többet csúcsi edényekből.

Mit tudunk a tabáni és az újvárosi fazekasok stílusairól?

A Tabán városrészben lakó fazekasok színvilága sárgás-barnás-zöldes volt. Ezért csúfolták őket „tarkásoknak”. Az újvárosiak főleg nagy kantákat, tálakat készítettek, de reprezentációba – ha valakinek kedveskedni akartak egy-egy szép tál elkészítésével, - akkor úgynevezett „rátett”, vagy „áttört” és karcolt díszítéssel ékesítették az edényeket, amiket aztán zöld mázzal kentek le. Namármost, ennek következtében a fény- és a mázolás összhatása miatt a felület néhol „színt változtat”, s így csodálatosan szép edényeket tudtak készíteni. Mindhárom területen élő fazekasok közül ők éltek a legjobban, mert nagy edényeket készítettek és azokat jópénzért el lehetett adni.

Hogyan emlékszik vissza eddigi fazekaséveire?

Én 14 éves koromban kezdtem dolgozni a Majolikagyárba. Bár fogalmam sem volt, hova kerülök, engedelmeskedtem édesapám kérésének. Ebben a szakmában hosszú ideig nincs sikerélménye a gyereknek. Szerencsésnek érzem magam, mert nagyon jó mestereim voltak, akik – kollégáimmal egyetemben – mindig azon voltak, hogy segítsenek, ha megakadtam. Így számomra nem váratott magára túl sokáig az első sikerélmény. A gyárban 1986-ig dolgoztam, miután eldöntöttem, hogy a tömegtermelésből kiszállok. Budapesten találkoztam Bod Éva Munkácsy-díjas művész-asszonnyal, akivel egyedi darabokat, alkotásokat készítettünk. Öt évig dolgoztam nála. Utána úgy döntöttem, hogy magam kezdek dolgozni. Hazatértem Hódmezővásárhelyre, akkor már ki tudtam alakítani itthon magamnak egy kis műhelyt, s '89 óta, mint önálló kisiparos dolgozom. Amíg a környékbeli, szegedi, butikrendszer működött, azt láttam el, ám miután az megszűnt, úgy adódott, hogy a családi házam egy részében rendeztem be bemutatótermet. Elkezdtem felkutatni, utánajárni a vásárhelyi kerámiáknak és azokat bemutatni. Ez a kiállítótér 2001-től kezdve, azaz már több, mint 15 éve működik.

img

Egy laikus hogyan tud különbséget tenni egy keramikus és egy fazekas munkája között?

Nagyon könnyen! A keramikus a saját ötletét, gondolatát valósítja meg. A fazekas a régi népi hagyományokra építkezve, a régi szabályokat betartva, termékeit ugyanúgy készíti, mint több száz évvel ezelőtti elődei.

Kiből lehet jó fazekas?

Bárkiből... Azokból, akik kitartóak, szorgalmasak és szeretik az agyagot. Ezt a szakmát nem lehet iskolapadban, tankönyvekből megtanulni, csak a gyakorlatból. Akkor is csak úgy, ha van a tanuló mellett egy jó mester, aki irányítja a kezét, és olykor a fejét is.

Tehát akkor a fazekasok esetében különösen igaz a mondás: gyakorlat teszi a mestert...

Semmi más...

Szakmai pályafutásának megkoronázásaként következett tíz Kézműves Remek díj.

Így van. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara kiírta a „Magyar Kézműves Remek” pályázatát. Az első kettő ilyen versenyről lemaradtam, de e lehetőség azért jött kapóra, mert így nem csak zsűrizett termékem lettek, hanem díjazottak is. Mind a tíz pályaművem hódmezővásárhelyi kerámia- feldolgozásokból állt. Úgy gondoltam, ha már mind a tíz ujjamra jut egy Magyar Kézműves Remek díj, akkor befejezem. Elégedett vagyok!

Fog-e még továbbra is alkotni?

Igen. Amíg birok mozogni, erőmhöz mérten dolgozni fogok! Ha kapok felkéréseket, azokat elvállalom, de ahogy mondani szoktam: „kapun kívülre nem megyek”, tehát nem indulok több versenyen. Átadom a fiataloknak a terepet.

Írta: Sarusi István

Fotók: Ambrus Sándor, Belvárosi Fazekasház