Kincs, ami nincs is? Avagy a Cinkotai Tájház, és a hungarikum törvény védőpalástja. Tudósítás Képviselő-testület üléséről, Mikszáth nyomán

2015.10.05.
img
Mottó: „A láthatatlan érdekszövetségek hálózatában sohasem egy ’negatív jelenség’, sohasem egy kiskirály stb. az ellenfél, hanem a mechanizmus; ezért olyan DonQuijote-ian parányiak az esélyeid.”(Bosnyák István).

Mielőtt még a Budapest XVI. kerületi Cinkotai Tájház újkori történetének szövevényébe belebonyolódnánk, tegyünk itt egy kis kitérőt. Mikszáth Kálmán az 1890-es évek közepén emlékezett vissza ily finoman távolító iróniával legelső, 1882-es tudósítói látogatására a képviselőház írói karzatán:

„Milyen csodálatosnak, fényesnek és méltóságteljesnek látszott minden. Szívem megdobbant. Ez hát a nemzet törvényhozása. Ez a szent csarnok. Kéjjel szíttam be a levegőt, mely az ország nagyjainak lélegzeteitől lett olyan fülledtté. (…) Istenem, istenem, mit érezhet a szívében egy ilyen ember, aki az ország oszlopa gyanánt ül itt! Az egyik oszlop éppen aludt.”

A csuda sem gondolta volna azt, hogy a Cinkotai Tájház ügyét szemléltetendő egyszer majd Mikszáth Kálmán országgyűlési jegyzeteit idézem, s az sem tűnt fel eddig nekem, hogy amint anno az íróóriás később megélte, a törvényhozás zajos, néha eldurvult vitái a múlt század óta valójában semmit sem változtak.

„Interaktív lesz a Tájház. A 2015. június 24-i Képviselő-testületi ülésén tárgyalt a Testület a Cinkotai Tájház működéséről is. A képviselők a javaslat kapcsán arról döntöttek, hogy az intézményt a jövőben interaktívvá kívánják fejleszteni, hogy a fiatalabb korosztályok számára is vonzóvá tegyék.”

adta hírül a XVI. Kerületi Újság 2015. júliusi száma. Szűkszavú, száraz tudósítás. De a „függöny” mögött igazán, a testületi ülés termében mi zajlott? Azt a sötét tónusú súlyos intrikát, ami belengte a padsorokat, talán még Mikszáth finom iróniájával, könnyed stílusban megírt karcolatában sem tudta volna emészthető formában felfedni. Mi váltotta ki legfőképpen az „érintett” képviselő(k)ből az olyan nagy vehemenciát? Egy beadványban mi, egyszerű polgárok mertük a kerület vezetését a Cinkotai Tájházhoz való viszonyulása okán kritikus szavakkal illetni...

Az elvetett mag ki sem sarjadhat…

Több mint ötven esztendeje annak, hogy Budapest XVI. kerületben Cinkotán, a Georgina úti Általános Iskolában dr. Fejér Lajosné (Erzsike néni, aki sajnos nincs már közöttünk) elvetette a néprajzi értékek összegyűjtésének gondolatát. „Mentsük meg a szép népviseleteket és a régiségeket! Ha mi nem csináljuk, senki sem fogja ezt megtenni.” Szavait támogatón fogadta Gyarmati Imre (†), az iskola akkori igazgatója, és a Tantestület egyaránt. Hamarosan a Szülők, a Nagyszülők, a Tanulók is értesültek erről a nemes gondolatról, s lelkesen fogtak munkához, keresték otthonaikban a régiségeket… „Végre valami közösségi élet….”, „ne haragudj, megnéztem szlovák szemmel…, „nagyon szép…” – hallottam valahonnan a hátam mögött a dicsérő mondattöredékeket, s magam is nagyon kezdtem igen jó hangulatba kerülni. A frissítő élményben már 2008 őszén, a Cinkotai Tájház megnyitó ünnepén volt részem. Kevés település mondhatja el ezt magáról: „Megmutatni a múltat a jövőnek, hogy mindenki tanuljon belőle.” „Úgy tudjuk a múltat őrizni, hogy az a jövőnek is szóljon…” A kezdetektől a Tájház avatásáig, a cinkotai iskola légópincéjében addig őrzött rendkívüli értéket képviselő néprajzi gyűjtemény méltó elhelyezéséig hatalmas időívet szeltünk át. A Cinkotai Tájház még be sem töltötte az ötödik életévét, és körülötte minden megváltozott, s ez a változás a számára egyáltalán nem kedvezett…

A XVI. Kerületi Újság adta korábban hírül: „Ezentúl a Polgármesteri Hivatal gondoskodik a Tájházról.” Az új oktatási törvény életbelépésével – 2013 januárjától – a Tájház működtetését a cinkotai iskola már nem tudta ellátni. A Hivatal a tájház ügyét úgy oldotta meg, hogy pályázatot hirdetett, s a ház üzemeltetését bérleti szerződés keretében a Varázsműhely Művészeti Alapítványra bízta. Ezt követően a Varázsműhely Alapítvány a Cinkotai Tájházat – Cinkotai Néprajzi Élménytár és Tájház címszóval látta el. Még ez sem lett volna olyan nagy baj, ha az újságíró nem teszi hozzá a maga kicsinyes szubjektív véleményét: „Az elfogadott javaslat értelmében, a jövőben remélhetőleg sokkal magasabb színvonalon működik tovább a Tájház és a cinkotai kulturális élet is fellendül.” Ami egy nagy lökéssel segített abban, hogy a lavina elinduljon.

Immár több mint két éve tart a XVI. kerület vezetése és közöttem a Cinkotai Tájház megmentése és eredeti jogaiba való visszahelyezése érdekében egy meddő vita. Az új vezetésben a Tájház kicsattanó egészsége egyre romlik, rég elvesztette pirospozsgás arculatát. A Georgina utcai iskola örökös igazgatója, Gyarmati tanár úr ott szomorkodik most fenn a mennyben. Egy szép gondolat, a falu- és az iskola közösség példás összefogásának gyümölcse, több évtizedes munkálkodásának eredménye hullt a porba egyik pillanatról a másikra…

Miután a változtatásokban az előzetes érdeklődéseimre a Polgármesteri Hivatalból válasz nem érkezett, a kerület lapjában az ominózus megjegyzés helyretételéről helyreigazítás sem jelent meg, a páratlan jelentőségű néprajzi együttesért való (egyáltalán nem alaptalan) felszólalásomat – előrevetített aggodalmaimat – a szélesebb közönség számára is elérhetően feltártam. „A Cinkotai Tájház újkori krónikája” c. cikksorozat a helyi Fórumban, s más országos lapban is megjelent. S e körben a Magyarországi Tájházak Szövetsége is értesült a Cinkotai Tájház és Néprajzi Gyűjtemény újabb kori történéseiről. Ahol jobbára erkölcsi kérdések, valamint a Tájház vállalkozásba adása következtében szellemisége és állagának romlása kerültek felszínre. Mindezeken felül olyan hiányosságokra derült fény, amelyeket még egy egyszerű „bútorozott szoba” albérletbe adása során is illik írásban rögzíteni, nemhogy egy múzeumi minőségű néprajzi ház, s benne egy nagy jelentőségű néprajzi gyűjtemény bérletbe adása alkalmával a szerződés megkötésekor. Leltári átadás-átvétel, az érintettek megkérdezése, és egyeztetés nélkül történt döntés a Tájházról. Bár az Önkormányzat újságjában jelent meg nyilatkozat, a Hivatal részéről adott interjú, sokkal inkább elterelésnek tűnt mintsem a megoldásokra való törekvésnek, s az igazi kérdések rendre megválaszolatlanul maradtak.

A Kertváros „szent csarnoka”

A Tájházért való küzdelem mára egy „magasabb szintre” helyeződött át. A hosszas hercehurcától sem csüggedve a cinkotai néprajzi gyűjtemény korábbi gondozójával közösen a közelmúltban körbejártuk a kerületet, és társainktól – ismerőseinktől, barátainktól –, akiknek evidens, hogy szívügyük a Cinkotai Tájház, a ház méltatlan helyzetének megszüntetése érdekében megfogalmazott levelünk támogatására aláírásokat gyűjtöttünk. Az így kiteljesített beadványt azután Budapest XVI. kerülete valamennyi önkormányzati képviselőjének eljuttattuk:

„Tisztelt Képviselő Asszony! Tisztelt Képviselő Úr!
Jelen levelünkkel a Cinkotai Tájház és Néprajzi Gyűjtemény megmentése és eredeti jogaiba való visszahelyezése érdekében keressük fel Önt, és kérjük a segítségét! Lehet, eddig nem volt Ön előtt ismertes a Tájház jelenlegi állapota, úgy érezzük a fennálló helyzet mára tarthatatlanná vált. A felsorolás alapján nagyon kérjük, vizsgálja felül a Tájház gondjait, valamint kérjük a segítségét abban is, hogy hasonló módon, mint korábban az iskola vezetése alatt, a Tájház a továbbiakban, szakszerű gondozásban részesüljön. Tisztelt Képviselő Asszony! Képviselő Úr! Mint ahogyan a miénkben, bizonyára az Önök családi ládafiájában is őrződik legalább egy régről származó családi ereklye. (…) A Tájházba – a közös múlt emlékeként – a cinkotaiak épp ilyen féltve őrzött kincseket adományoztak, abban a meggyőződésben, hogy jó helyre kerülnek. Tisztelt kertvárosi Képviselők! Képviselő Asszony, Képviselő Úr! Legyünk hűek Önmagunkhoz, és egy szép gondolat megvalósítóihoz. Az értékeinket helyettünk senki nem őrzi meg! Mint ahogyan példaértékű összefogással jött létre a Tájház, most közös erővel védjük meg a gyűjteményt, tiszteljük a felmenőink emlékét, ápoljuk a cinkotai hagyományt, folytassuk eleink munkálkodását, nehogy a gyökereink – az eredendő tudás – szálai elhaljanak. Bízunk benne, hogy az Ön(Önök) közreműködő segítségével a Tájház méltatlan helyzetének orvoslása hamarosan bekövetkezik, s a néprajzi kincsünk a tájházak hálózatában úgy állagában, mint szellemiségében is fennmarad hosszú távon, s a Tájházat az unokáink megmutathatják majdan az 2 ő unokáiknak. Fáradozását, segítségét előre is köszönjük.
Kelt: Budapest, 2015. június 2.
Aláírók: a gyűjtemény korábbi gondozója, jómagam, és tizennyolc kerületi lakos.”

Tudomásul kellet vennünk, hogy a képviselő hölgyek, és urak közül csupán egyvalaki vette komolyan a kérésünket, aki aztán mellénk állva érdemben is cselekedett. A kedves Képviselőasszony a következő testületi ülésre előterjesztést nyújtott be, amelyben kezdeményezte a Cinkotai Tájház működésének felülvizsgálatát, szorgalmazta eredeti funkciójának visszaállítását és megőrzését. A testületi ülések nyitottak, így, úgy is, mint magánszemély, és mint a beadvány kezdeményezője magam is beléptem, ha nem is az Ország Házába, de a XVI. kerületi Önkormányzat díszes nagytermébe, kis hazám „szent csarnokába”, hogy a karzaton az ülés vitáját élőben meghallgassam. A győzelem mámorát éreztem, végre „ügy” lett a Tájház ügye. A szívem a helyéről majd kiugrott! Itt van hát a „kerület törvényhozása”! Itt dől el a Tájház sorsa! Aztán én is megpillantottam, a kerület egyik oszlopát, a T. Képviselő ugyan nem aludt még, csupán ásítozott… Később az ülés egy egészen másfajta fordulatot vett: „Olyan furcsa lett a Ház. Az egyik oldal tömve, a másik oldal üresen. Olyan különös lett a Ház, mint egy állkapca, amelynek az egyik sor fogát kiverik. Megdöbbentő volt ez az üresség. Mintha egy temető tátongna előttünk.” – akárcsak Mikszáth régen az Ország Házában, én is megdöbbentem a képviselők csúf vitája felett.

Egy kis jogi ismertető következik: „A becsületsértés vétségét követi el, aki közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével összefüggésben, illetve nagy nyilvánosság előtt a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt követ el. (…) A büntetőjogban a rágalmazás egy szabadság és emberi méltóság elleni bűncselekmény. A rágalmazás vétségét követi el, aki valakiről más előtt a becsület csorbítására alkalmas tényt állít, vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ”. A hivatalos személy által jogtalan előny vagy jogtalan hátrány okozása céljából elkövetett rágalmazás esetén hivatali visszaélés bűntette állapítható meg.”

Jellegzetes emberi vonás, hogy ha személyes problémákkal kerülünk szembe, a legmélyebben személyes dolgokat a legnehezebb a logikánk ítélőszéke elé citálni. Inkább vergődünk, kapkodunk, inkább okolunk akármit, mint az igazi, mélyen gyökerező valamit, ami valójában emészt minket. Milyen gyakran megtörténik, hogy a dühös ember őrjöngve tagadja, amit a belső énjétől hall! Az Ülés rendjében már Szász József úr attrakciója következett. Ugyan mit is várhat el az ember attól a közgyűléstől ahol a képviselő egy közösség által benyújtott közérdekű bejelentést mószerolásnak, vagy egy másik társa (korábban) egy figyelemfelkeltő cikket éles támadásnak aposztrofál? Szász úr úgy gondolom, minden tekintetben kimerítette a hozzászólásával az ismertetőben jelzett paragrafus összes jogi kategóriáját. Nem elég, hogy egyszerűen a „becsület csorbítására alkalmas kifejezést használt”, ld. mószerolás, de mindezt a nagy nyilvánosság előtt tette meg. S többszörösen alázott meg nem csak engem, hanem az aláírásgyűjtő társamat, és a beadványt aláíró tizennyolc embert, köztük pl., aki a Cinkotai Néprajzi Gyűjteményt megálmodta, Gyarmati tanár úr lányát, de a Képviselőasszonyt még inkább, aki hívatásának magasán felvállalta az ügyünket. A T. Képviselő elvakult dühe nem csillapodott, akár egy pubertásban leledző kamasz, a gyengeségét jól álcázva dacosan nem hagyta abba. (Állítása szerint felhívta az egyik aláírót, aki neki elmondta, hogy a feleségétől erőszakkal kényszeríttettük ki a kérvény támogatására az aláírást. Ami persze nem lehet igaz, hiszen az említett személy nejével nem is találkoztunk, de jól látható az íven is, hogy a nevezett aláírás nem szerepel sehol sem. Atyavilág, hogy milyen mély ez a szakadék! A dolog pikantériája az, hogy egy kis betűkanyart az egyik aláírás végén véletlenül „né”-nek nézett, így támadt a nem létező asszonyi aláírásról a képzelgése, ami később derült csak ki).

Védekezésképtelen állapotomban, hiszen ha megszólalok, rögtön kivezetnek a teremből, Szász úr a személyemet célkeresztbe helyezve kíméletlenül zúdította rám a szitkot. Nem számoltam, de az ülésterem, és a hallgatóság plénuma előtt legalább húszszor hangzott el a szájából nevem, természetesen a tőle már megszokott minősíthetetlen hangnemben. Azt is kijelentette, hogy mindenféle újságoknak csak úgy irkálgatok, s odavetve rakta mellé szintén, 3 hogy rögtön támadok. Olvassuk el újra, hogyan fejeztem be a helyi Fórumban a két évvel ezelőtti cikkemet! Azután született meg, miután a Hivatal a (a személyes leveleimre választ nem adva) a füle botját sem mozdította. Online változata még megtalálható:

„Nem tudjuk irányítani egy másik ember reakcióit. Csak annyit tehetünk, hogy őszinték vagyunk hozzá, és feltárjuk előtte, hogy mi az, ami nekünk fontos. Talán még mindig van lehetőség a gyógyításra, hogy elsősorban – szűkebb hazánk érdekeit – a helyi közösség igényeit, az értékeink megmentését nézzük. (…) Az oktatási rendszer átalakulási folyamatában, bizonyára más településeken is hasonló gondokkal küszködnek, mint a mi kerületünkben. A jogszabályokat módosítani kell. Ám mi, ’emberségből mutathatnánk példát’. Arra kérem a XVI. kerület Tisztelt Döntéshozóit, hogy ebben a kiüresedett, értékeket vesztett világrendben, ahol a gyerekeink már azt sem tudják, hogy a kalocsai édes-nemes paprika hogyan festi meg ragyogó, piros színnel a falusi csirkepörköltet, hiszen a mai háziasszonyok kényszerűen „tescoimport” árukból gazdálkodnak, s a felnövekvő generáció az ilyen szavak jelentését is talán, mint kredenc, butélia, sparhelt, almárium csak tájházi foglalkozásokon, tárlatvezetéseken ismerheti meg, amelyek pedig történelmi keresztmetszetet adnak eleink mindennapjairól – hogy az oktatási rendszer átalakítása során ne csupán az üzletiség, a sokkal jobban kihasználható működtetés, a minél nagyobb nyereségre való törekvés megfontolása legyen az Önök számára az elsődleges szempont. A titok az emberben van. Egy csipet lélek és a Tájház – így vagy úgy – új életre kel. S a következő Kulturális Örökség Napjai programján újra büszkén megmutathatja magát. (…) Ne cselekedjenek a hagyomány ellenében, és a holt paragrafusokba kapaszkodva ne írják felül az „Isteni Törvényt…”: a természet rendjét, magát az Életet. A nagyváros peremén Cinkotán, ahol a múlt – az örökség, a tradíció – még tapintható közelségben maradt fenn… Minden kétséget kizáróan végre nyugtassanak meg”.

Már alig-alig emlékeztem, milyen érzéseket öntöttem régebben szavakba. Nem tudom, ki hogyan van vele, de a sok szó így visszaolvasva számomra inkább tűnik kérésnek, sőt mi több, könyörgésnek. A Magyarországi Tájházak Szövetségének lapja, a Tájházi Hírlevél, egy nívós tájház-szakmai újság. Nem „mindenféle” és nem is bulvár. Szász úr hogyan is képzelhette, hogy csakis az én két szép szememért megjelentett volna egy általam kreált minden alap nélküli badarságot, s ezzel felvállalta volna a hiteltelenség bélyegét? De hiszen a Fórumújság, vagy az országos hetilap, amelyek még közölték a cikket, ők sem tették volna meg ugyanúgy ugyanezt!

Szász úr abban is nagyon téved, hogy a Tájházunk méltatlan állapotát és a kerületi vezetés kultúra iránti érzéketlenségét csupán én nehezményezem, s írtam meg. A következő cikk Dr. KHG. jelzettel egy további médiumban jelent meg:

„2013. január elseje – egy új korszak kezdete az iskolák, esetünkben a tájház életében is. Az iskolák állami fenntartásba kerültek, így ’hirtelen’ az önkormányzat nyakába szakadt a probléma: KÉNE VALAMI KEZDENIA TÁJHÁZZAL. Pár hónapig semmi sem történt, a házat egyszerűen zárva tartották. Az érdeklődő látogatócsoportokat elküldték, mondván nincs rendezve a helyzet. Pedig mibe lett volna alkalmanként elhívni a régi elbocsátott tárlatvezetőt? De a bürokrácia, vagy ki tudja mi, ezt nem engedte. Május közepén, a tájházak szezonjában még mindig zárva az épület. Egy áprilisi testületi ülésen a polgármester elárulta, hogy a művelődési ház igazgatója nem akarja átvenni a tájházat, ezért keresik a megoldást. (Szép a művház igazgató ül a szépen felújított mátyásföldi rezidenciájában, a kerület más részein pedig tönkremennek a kultúra kis sejtjei…) A vezetés asszisztált a holdvilág kamaraszínház elüldözéséhez, nem foglalkozik a civil házban vegetáló önkéntesekkel, nem óhajtja külső telephelyének a helytörténeti gyűjteményt, se a tájházat. A polgármester szereti mondogatni: nincs lehetetlenség csak tehetetlenség. És azt is többször olvashattuk, a szajkó-sajtóban, hogy mennyire jól áll anyagilag az önkormányzat, így pénzhiányról nem beszélhetünk. A válasz a kérdésre tehát egyértelmű: nem érdekli a kerületi vezetést a kultúra. Nem üzlet, viszi a pénzt, kevés a politikai haszna. Ráadásul a végén még gondolkodó embereket nevelne… Lapzára után érkezett a hír hatalmas ötlettel állt elő az önkormányzat Egy fillért nem óhajt a működtetésre áldozni ám keresi azt a pénzes-zsák mecénást, aki minimum havi 50 ezer plusz rezsiért bérbe veszi a tájháza, minden munkanap 4 nyitva tartja, a helyiektől pedig nem szed belépődíjat. Hogy mindezt miből finanszírozná? El nem tudjuk képzelni. Ön szerint rendben, hogy ennyit ér a vezetésnek a cinkotaik által összegyűjtött néprajzi kincs?”